Bűnbakkeresés helyett valódi felelősség

Egy szervezet akkor válik igazán éretté, amikor képes a problémák valódi forrását megnevezni, és nem csak a felszínen látható következményeket kezeli. Gyakori jelenség, hogy nem merik kimondani, ki vagy mi okozta a gondot, ezért inkább azt támadják, ahol a probléma csak láthatóvá vált. Ilyenkor a hibát jelző embert, az utolsó folyamatlépést vagy a „frontvonalban” dolgozó kollégát teszik bűnbakká, miközben a gyökérok érintetlen marad.

Ennek több oka lehet: félelem a konfliktustól, a hatalmi viszonyoktól, a státuszvesztéstől, vagy attól, hogy kiderül: a vezetés döntései, mulasztásai is hozzájárultak a helyzethez. A szervezet ilyenkor látszatmegoldásokkal él: új szabályokat hoz, szigorít, hibáztat, miközben a valódi tanulás elmarad. A következmény: ismétlődő problémák, cinizmus, bizalomvesztés és egyre erősebb „önvédelmi” kultúra, ahol mindenki inkább takargat, mint jelez.

Komolyan vehető, felnőtt szervezeti működéshez bátorság kell: nevén nevezni a felelősséget, még akkor is, ha az kellemetlen. Ez nem boszorkányüldözést jelent, hanem tiszta helyzetek teremtését. A valódi felelősségkeresés nem egyetlen embert akar elítélni, hanem megérteni, hogyan járult hozzá a rendszer, a döntések, a hiányzó erőforrások vagy a rosszul kialakított folyamatok a problémához. A kérdés nem az, hogy „kit büntessünk meg”, hanem az, hogy „hol és hogyan tudunk tartósan változtatni”.

Ha egy szervezet következetesen mást támad ahelyett, hogy a gyökérokot és a valódi felelőst keresné, hosszú távon saját hitelességét ássa alá. Az emberek megtanulják, hogy nem érdemes őszintének lenni, nem érdemes hibát jelezni, mert könnyen ők lesznek a „látható probléma”, akire ráég a felelősség. Ezzel szemben egy érett kultúrában a hibajelzés érték, a felelősségvállalás pedig nem gyengeség, hanem erőforrás. A kérdés végső soron mindig ugyanaz: merjük-e kimondani, hol született valójában a döntés, hol maradt el a kontroll, és ki az, akinek ténylegesen van ráhatása a változtatásra?