Vezetői magány?

Sokat lehet olvasni arról, hogy "a csúcson magányos az ember". Hogy a vezető végső soron egyedül marad a döntéseivel, a felelősséggel, a kimondhatatlan gondolatokkal. Igen, van ebben igazság. De szeretnék őszinte lenni: az én tapasztalatom nem ilyen egyértelmű. Felsővezető vagyok. Van hatalmam, felelősségem, és olyan döntéseket hozok, amelyek mások életére, munkájára, biztonságérzetére hatnak. Ez önmagában hordoz egyfajta elszigeteltséget. Nem mondhatok ki mindent mindenkinek. Nem panaszkodhatok bárkinek. Nem oszthatok meg minden dilemmát a szervezettel. Ez tény.

De magányos vagyok? Nem feltétlenül.

A szűk közvetlen csapatom – akikkel együtt dolgozom évek óta – mára sokkal több lett, mint "közvetlen beosztottak". Ismerjük egymás erősségeit, vakfoltjait, reakcióit stressz alatt. Tudjuk, ki mikor hallgat el, ki mikor viccel túl sokat, és kinél ez mit jelent. Voltunk együtt kudarcban, konfliktusban, nehéz döntések után, és olyan pillanatokban is, amikor egyszerűen csak csendben ültünk egy tárgyalóban, mert kellett pár perc, mielőtt továbbmentünk.

Barátok lennénk? A klasszikus értelemben talán nem. De van köztünk bizalom - kikezdhetetlen. Van őszinteség. Van olyan tér, ahol kimondhatom: "Nem tudom a jó választ." Vagy: "Ezt most elrontottam." 

A vezetői magány gyakran nem abból fakad, hogy nem lehet kapcsolódni, hanem abból, hogy nem merünk. Félünk attól, hogy ha közelebb engedünk embereket, gyengének tűnünk. Hogy elveszítjük a tekintélyt. Hogy összemosódnak a szerepek. Ezek jogos félelmek. De az ára annak, ha mindent távol tartunk, sokszor nagyobb: egyedül maradunk a gondolatainkkal.

Nekem segített, hogy tudatosan választottam ki, kikkel és hogyan vagyok őszinte. Nem mindenkivel, nem mindenről – de néhány emberrel igen. Ez nem egyik napról a másikra alakult ki. Idő kellett hozzá, közös helyzetek, próbák, konfliktusok. Az is, hogy vezetőként vállaljam: ember vagyok, nem szerep.

Elkerülhetetlen-e a vezetői magány? Azt gondolom, bizonyos fokig igen. Van egy része a felelősségnek, amit nem lehet megosztani. De a teljes elszigeteltség nem sorsszerű. Az már döntés kérdése.

Az enyém az volt, hogy nem akarok egyedül maradni ebben a szerepben. Inkább vállalom a kapcsolódás kockázatát. Eddig nem bántam meg.